Vissza

A “szeretet” üzenetei (de tényleg)

2020-12-03

Egyes vélekedések szerint a mostani helyzet egyik fontos jellemzője, hogy támadás érte az emberi kommunikációt. Hogy valóban a „támadás” a legmegfelelőbb kifejezés, vagy sem, nem tudom; próbatételnek is fel lehet fogni. A próbatételt persze ki kell érdemelni, meg kell érte dolgozni, nem jön csak úgy véletlenül a semmiből, kívülről. Lehet, hogy a próbatétel ténylegesen az emberi kommunikációra nehezedik – bezártság, találkozások tiltása, generációk elkülönítése, az elektronikus média, mint kommunikációs eszköz extrém dominanciája – de ha így is van, ennek is kellett legyen előzménye és volt is. Éppen arra kellene most ráébredni, hogy a kommunikációnk már jó ideje válságban van.

 


Amikor a jelenleg hatályban lévő és az interneten bárki által könnyen elérhető Magyar etimológiai szótár semmilyen összefüggést nem lát az ősz és az ősz szavak között, akkor különösebb túlzás nélkül kijelenthető, hogy a kommunikáció nem válságban van, hanem nincs.[1] Mert ha az ősz és az ősz szavaknak a rendkívüli alaki és hangi hasonlóságuk (vagyis azonosságuk) ellenére sincsen semmilyen jelentésbeli rokonságuk, akkor két ember között nem jöhet létre egy ilyesfajta párbeszéd: „Barátom, látom, neked is őszül a hajad.” „Hát bizony, mindkettőnk élete őszbe fordult.” Ugyanis milyen közlés az, melyben a közlő(k) számára nem közhelyszerűen magától értetődő, hogy a természet az évkör körülbelüli fele után kezdi színét váltani, éppen abban az évszakban, amelyet ősznek hívunk, majd nem csak színt vált, hanem színt is veszít, és az élénk zöld „kifakulásának” harsány sárga-barna-vörös kavalkádja után a szürke, szürkésbarna, majd csapadékos tél esetén a fehér válik az uralkodó színévé? És milyen közlés az, melyben a közlő(k) számára nem közhelyszerűen magától értetődő, hogy a haj az emberi élet (élet-kör, élet-ív) körülbelüli fele után kezdi színét váltani, és az eredeti hajszínbe eleinte szelíden vegyülő szürke miatti tarkaság után sokak fején a fehér szín válik dominánssá? Végül, vajon mit képvisel egy szó – mondjuk az ősz – annak a fejében, aki e két jelenség között egyáltalán semmilyen analógiát nem sejt?

 
(Itt azért vegyük figyelembe – legalább zárójelben – annak a lehetőségét, hogy az etimológiai szótárnak igaza van, és a két kifejezés eltérő úton érkezett hozzánk (mert hogy itt alkottatott, az kizárt; az „ismeretlen eredetű” megjelölés ezen a ponton kissé problémás) és a véletlennel szövetkező alakváltozási szabályok eredményeképpen vált azonos alakúvá. A szótárnak ebben az esetben is meg kellene jegyeznie, hogy a különböző eredet ellenére a magyar jelképi gondolkodás analógiát fedezett fel a két fogalom között és ilyen módon a „két ősz” a magyar költészet egyik legalapvetőbb toposzává vált: mert mi másért mondaná Berzsenyi, hogy „Lassanként koszorúm bimbaja elvirít, / Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli / Nektárját ajakam, még alig illetem / Egy-két zsenge virágait”, vagy Kosztolányi, hogy „Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
/ aranykezükkel intenek nekem.”, vagy Juhász Gyula, hogy „Beköszöntött már a lelkem ősze, / A bú néki régi ismerőse, / Ahol járok, mintha hervadozna / Nyári rózsa, piros nyári rózsa.” Igaz, eddig csak az évszak és az életszakasz analógiájára hoztam példákat, de akad szép számmal a „két ősz”-re is: Petőfinél például „De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, / A tél dere már megüté fejemet.” Ne csak részletekkel dobálózzunk, álljon itt egy teljes költemény is:

 

Nem kell dér az őszi lombnak,
Mégis egyre sárgul:
Dér nekűl is, fagy nekűl is,
Lesohajt az ágrul.

 

Nem kell bú az aggott főnek,
Mégis egyre őszül:
Bú nekűl is, gond nekűl is
Nyúgalomra készűl.

 

Hátha dér-fagy, bú-gond érte,
Ősze is már késő:
Hogy’ pereljen sorsa ellen
A szegény lomb és fő!…

 

(Arany János: Nem kell dér…)

 

…bizonyításnak ennyi talán elég; ó jaj, minek bizonyítani?! Hát éppen itt van a dolog lényege.)[2]

 
Annak érdekében, hogy a probléma kellő megvilágításba kerüljön egy olyan szó feletti elmélkedésbe szeretnék bocsátkozni, mely nagyon is ismert, sőt szinte elcsépelt, gyakran meggyalázott, többé-kevésbé félremagyarázott, egy szóval helyzete nem éppen irigylésre méltó, pedig mindenki ösztönösen vágyik rá, hogy állandóan hallja és mondja, ez pedig a szeretet. Mi is a kommunikáció? Az axióma valahogy úgy hangzik, hogy a közösség minden tagja számára (a közösséget most nem definiálom, mert ez igen bonyolult kérdés; ugyanis az axióma szempontjából még az sem igaz, hogy az egy nyelvet beszélők jelentik a közösséget, bár éppen a szeretet szó esetében a magyar nyelv sajátos logikája nem hagyható ki az elemzésből), tehát a teljes közösség számára az adott szó nem egy jelentésű, hanem a szó mögött egy kiterjedt és komplex szimbólumhálózat feszül. Fontos megjegyezni, hogy itt nem szinonimákról van szó. A szinonima-csoport még nem alkot szimbólumhálózatot. A szimbólumhálózat mind térben, mind időben igen kiterjedt, tehát ez utóbbi szempontból feltételezi a közösség hosszú közös múltját és az abban felhalmozott tapasztalatok hatékony továbbörökítését. A szeretet szó szimbólumhálózatának kibontása ott kezdődik, hogy „szer”-„etet”. Kommunikáció pedig akkor jön létre, amikor a szer-etet szó elhangzásakor az is aki kimondja és az is aki meghallja tudja, hogy itt a létezés legmélyebb alapja rezdült meg néhány hangzó segítségével. Ahhoz, hogy a szer-etet szálon elinduljunk visszafelé – hogy kijussunk a sötétségből – pár irodalmi példát kell segítségül hívjunk, és olyan pontokat is érintenünk kell, melyek nem feltétlenül kötődnek a magyar közös múltbeli tapasztalathoz, de erre éppen azért van szükség, mert nincs kommunikáció. Ha volna, akkor nem lenne szükség irodalmi adatokra, sem spirituális fejtegetésekre, mert a kommunikáció lényege éppen az, hogy a megértés – nevezetesen a szó mögött meghúzódó teljes szimbólumbokor felizzása – olyan sebességgel megy végbe, ami időben aligha mérhető és ami alatt lehetetlen is volna a temérdek szempont, asszociáció, kapcsolódás végiggondolása. Így azonban, hogy nincs kommunikáció, van időnk okoskodni: ha tehát a magyar nyelv emlékszik arra, hogy a szer etet, akkor ennek kell legyen előzménye a múltban és nem csak Magyarországon, hanem máshol is. Például ott, ahol Nicolaus Cusanus írja a következő mondatot: „O Ihesu, mentis sapidissimus cibus.” (Ó Jézus, az elme legízletesebb tápláléka.).[3] Cusanus ebben a mondatban a mai fül számára kissé szokatlannak tűnő látásmódot közvetít, mely megközelítés, vagy inkább létértelmezés a középkorban egészen magától értetődő: az ember lénye folyamatosan Istenből táplálkozik, pontosabban Istennel táplálkozik; még érthetőbben: Isten maga a táplálék, aki megtöri és minden egyes pillanatban falatonként adja a szánkba önmagát. Ez a mindennapi kenyér, a cottidianum (quotidianum) és a supersubstantialem.[4] És az utolsó vacsora. De hogy mi is az a „szer”, ami ilyen misztikus módon „etet” bennünket, azt az előzőeknél lényegesen egyszerűbben és pontosabban fogalmazza meg Aquinói Szent Tamás: „Quod amor in Deo dicitur spiritus.” (Az Isten szeretetét szellemnek nevezzük.).[5]  A magyar észjárás tehát megfogalmaz valamit egyetlen szóval, ami a kifejezés egészen más módszereivel az egész középkori Európa gondolatvilágában él és számtalan módon megnyilatkozik: a forrás, melyből élő víz fakad, és aki belőle iszik, nem szomjazik meg többé; vagy a szőlőtő, amely a szőlőt táplálja. És az anya, aki gyermekét szoptatja? Nincs vége a szimbólumláncnak. Amikor a szeretet szó megszólal, ez a teljes hálózat – és még vele kapcsolatban mi minden, ami itt nem került említésre! – egyetlen pillanat alatt áram alá kerül. Ha két ember ezzel a szóval be tudja gyújtani egymásban a teljes áramkört, létrejött a kommunikáció.

 
Fontos újból hangsúlyozni, hogy a fent leírt axióma szerint működő kommunikációhoz nem szükséges magas műveltség; a szimbólum-fürt egyes szemeiről nem feltétlenül kell tudni. Pontosabban dehogynem, de nem lexikális tudással, hanem a zsigerben meghúzódó és a szó kimondása által megmozduló mély tudással, ami nem tud idézni, nem rendelkezik lábjegyzettel, nem emlékszik évszámokra és nevekre. A közösség tanult tagjai intellektuálisan is birtokolják mindezt, de ezzel a legkevésbé sem hatástalanítják önmagukban a pillanat tört része alatt működésbe lépő zsigeri kapcsolódásokat. Az intellektuális elit tudása gazdagítja és nemesíti a kommunikációt, de az egyszerű ember éppúgy bírja lelke mélyen mindazt amit az egy szó kifejez és őriz.

 
Az élet úgy hozta, hogy egy olyan korszak zenéjét kezdtem el kutatni, ahol a kommunikáció az itt leírt módon működött. Amikor meg akartam érteni az okot, vagy a módszert, ami a későgótika szellemi ragyogását lehetővé tette, sok egyéb között igen lényeges szempontként merült fel a működő kommunikáció ténye, mint lehetséges magyarázat. Ha a 15. században bárki kimondta, vagy leírta azt a szót, hogy rózsa, akkor abban, aki ezt a szót hallotta, vagy olvasta, olyan elképzelhetetlenül hatalmas szimbólum-komplexum mozdult meg, melyről külön tanulmányt lehetne írni (a disszertációmban megkíséreltem vázolni a rózsa-jelkép legfontosabb értelmezéseit, legalább nagy vonalakban, és bár a téma – no meg a virág – éppen ebben a pillanatban számomra igen nagy jelentőségű, ebbe most hely hiányában mégsem bonyolódom bele).[6]

 
Mi a legárulkodóbb tünete annak, hogy a kommunikáció válságban van? Az állandó veszekedés. A szűnni nem akaró viták és szócsaták oka a félreértés. Ha egy szónak csak egy jelentést tulajdonítok és a beszélgetőpartnerem is így tesz, akkor nagy az esélye annak, hogy ő nem azt az egy dolgot érti alatta, amit én. Egy puskagolyóval nagyobb eséllyel tévesztek célt, mint söréttel. Hangsúlyozom ismét, hogy nem szinonimákról beszélek. A szinonima-csoport is könnyen lehet mindössze egy jelentés több különböző hangzású hordozója. Hiába a sok szinonima és az ilyen módon választékosnak hitt szókincs, ha az egyes szinonimák mögött nem sejtem meg a szimbólumhálózatot. Az egy szó – egy jelentés eredményezi azt, hogy elbeszélünk egymás mellett (és a borzalmas politically correct őrület is nyilvánvalóan erre vezethető vissza, hiszen azért kell kínos gondossággal megválogatom a szavaimat és azért kell rettegnem, hogy a másikat megbántom, mert azt ugyan feltételezhetem (sajnos), hogy az általam kimondott szó alatt ő egyetlen dolgot fog érteni, de nem is sejthetem, hogy melyik az az egy).[7] Ha pedig elbeszélünk egymás mellett, hamarosan ingerültek leszünk és összeveszünk; akkor is ha egyetértünk… mert nem tudjuk, hogy egyetértünk (mivel csak egyet értünk – de hagyjuk az idétlen szójátékokat!). Ez persze nagyon hasonló ahhoz, mint amit a kétféle tudásról írtam. Ésszel kommunikálunk, pedig szívvel kellene. (Ó, Istenem, mennyi mindent jelent az a szó, hogy szív; olyan tág a jelentés-tere, hogy abba még a kis rózsaszín pukkangató lufi szív is belefér; de hogy csak az…!) Az állandó veszekedés korát éljük. Az ember ösztönösen érzi, hogy az egy jelentés kevés, de ahelyett, hogy felderítené a szó lelkét és kitapogatná szimbólumait és analógiáit, eszmét kapcsol hozzá. Ebben a pillanatban nem szavak fognak ütközni, hanem eszmék, ami, ha lehet, még rosszabb. Az eszmék harca is a kommunikációs válság tünete. (Ezúton pályázatot írok ki a legvisszataszítóbb magyar kifejezések begyűjtésére. Az elmúlt pár évtizedben gyártott szavakat keresünk. Én kezdem: eszmecsere.) Ha a közösség a legfontosabb szavak rejtett kincsesbányáit ismerné, egyáltalán nem volna szüksége eszmékre. Ha abból táplálkozna, amit a szer etet, hirtelen megértené, hogy nem kell a másikat meggyőznie; hiszen őt is a szer eteti. Ebben a pillanatban rájönne, hogy a másik embert nem meggyőznie kell, hanem meghallgatnia.

 
Nem a jelenlegi helyzet sodorta válságba a kommunikációt, nagy bajban van az már réges-régen. Ami most van, az éppen hogy lehetőség. Például arra, hogy gondolkodjunk rajta, miért is alakult így (de ne sokat, mert a gondolkodás gondot okoz!). El vagyunk zárva egymástól, de tudunk érintkezni és hallhatjuk egymás hangját, hallhatjuk, olvashatjuk egymás szavait. Beszélhetünk és írhatunk. És kereshetjük a szavak mögötti szimbólum-bokrokat. Mondhatunk rosszat is, a megbocsátásban bízva, hiszen a megbocsátás végtelen. Ezt nem írtam a szeretetről, talán fellengzősnek tűnik, meg közhely is, de végül is tagadhatatlan, hogy a szeretet is végtelen. A megbocsátás azért végtelen, mert a szeretet is az. Ez nem fizikai törvény, hanem metafizikai; logikus következmény, nem is lehet másként.

 

Jegyzetek:

 

[1] ősz1 – ‘a nyár és tél közötti évszak’. Származékai: őszi, őszies, őszike.
Ősi örökség a finnugor korból: osztják szogesz, mordvin szoks, finn syksy (‘ősz’). A finnugor *szükse alapforma szókezdő sz-e eltűnt (mint olvad, öl2 szavainkban).
ősz2 – ‘fehér, szürkésfehér ‹haj, szőrzet›’; ‘fehér hajú’: ősz anyóka. Származékai: őszes, őszül, őszülő.
Ismeretlen eredetű szó.
A Magyar etimológiai szótár online elérhető itt.

 

[2] Tudtommal A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1976 óta nem volt újra kiadva, vagy frissítve. Az internetes felület is a múlt évezredben összeállított anyagot közli. Ha ebben tévedek, örömmel veszem a Tisztelt Olvasó korrekcióját.

 

[3] Cusanus, Nicolaus: De visione Dei. Web.

 

[4] Szent Jeromos a Miatyánk két evangéliumi előfordulásának lefordításánál bizonyos értelemben önkényesen jár el. Az eredeti görög szövegben a mindkét helyen azonos mindennapi szót (ἐπιούσιον) Lukácsnál quotidianumnak, Máténál supersubstantialemnek (lényegfelettinek) fordítja.

 

[5] Aquinói Szent Tamás: Compendiun theologiae. 46. (A teológia összefoglalása) Bolberitz Pál, Czopf Tamás, Janka Ferenc, Mázsár István, Székely János (ford.) (Budapest: Magyar Könyvklub, 1987.) 52. Web.

 

[6] A téma különös szépségű és rendkívül alapos kifejtésére vállalkozik Rothenberg, David J: The Flower of Paradise. Marian Devotion and Secular Song in Medieval and Renaissance Music. (Oxford University Press, 2011.)

 

[7] Most csak egy mondat erejéig térek ki az olyan esetekre – mert hogy erről is lehetne bőven írogatni – mint amikor egy ősz öreg bácsi bottal botorkálva felszáll a buszra, elhalad a sofőr előtt (aki még üvegajtóval sincs elválasztva az utastértől, mint a régi buszokon), nagy nehezen leül valahova, majd egyszer csak megszólal egy géphang: „Tisztelt utasunk, kérjük mutassa be jegyét vagy bérletét a jármű vezetőjének! Köszönjük!”


Sándor László • Minden jog fenntartva • 2015

design: Gepárd Web-Art