
A zene három természete – 6. fejezet
2024-12-12

Μακάριοι οἱ πτωχοὶ τῷ πνεύματι, ὅτι αὐτῶν ἐστιν ἡ βασιλεία τῶν οὐρανῶν.
μακάριοι οἱ πεινῶντες καὶ διψῶντες τὴν δικαιοσύνην, ὅτι αὐτοὶ χορτασθήσονται.
„Boldogok a szellemben szegények: mert övék a mennyeknek országa.
Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.”
/Mt, 5:3,6.
Miután a jelen írásban végiggondoltuk a zene természeteinek definíciós lehetőségeit, megvizsgáltuk a zenetörténet lehetséges korszak-beosztásait, figyelembe vettünk számtalan zenei és nem zenei példát a leszűrt következtetések bizonyítására, alkalmasnak tűnik az idő elérkeznünk a jelen korhoz és önmagunk számára is levonni a kínálkozó tanulságokat. Ezen a ponton, vagyis a jelenleg ismert végponton mégis célszerűnek tűnik újra visszatekinteni a kezdet kezdetére. E visszapillantást vállalni sok szempontból indokolt. A jelen korszakkal kapcsolatban ugyanis egyre többen és egyre határozottabban érzik úgy, hogy nem csak a „jelenleg ismert végpontról” kell beszélnünk, hanem egy kultúra, nevezetesen a nyugati kultúra utolsó időszakáról, végnapjairól. Bármennyire kelt is riadalmat sokakban a kultúránk letűnését kilátásba helyező előrejelzés, ha igaznak fogadjuk el e prognózist – mely ebben a pillanatban természetesen csupán feltételezés, vagy inkább bizonyos jelek alapján bizonyos következtetések levonása – akkor az ebben rejlő hallatlan lehetőségeket is meg kell látnunk. E végpontról ugyanis, mint egyfajta magaslatról belátni és átlátni az egész múltat, szemlélni lehet a nyugati kultúra összes művészi törekvését, folyton változó öndefinícióját, illetve azok kivetüléseit, önközléseit, és ami még fontosabb, látni lehet a folyamatok következményeit, a döntések eredményeit. A 21. század lehetőségei óriásira nyíltak, szemünk előtt tárul fel a nyugati művészet teljes eszköztára, érthetővé és nyomon követhetővé válik minden olyan ok-okozati viszony, mely az egymásra következő művészi kifejezésmódok olykor finom áttűnéseit, máskor hirtelen forradalmi robbanásait magyarázzák.