A zene három természete – Bevezetés
2025-08-17
A zenészséghez, mint szakmához mindig is hozzátartozott a zene feletti töprengés, a zene benső, titokzatos működésének megértésére irányuló vágy. Olyannyira így volt ez már a kezdetek kezdetén is, hogy az általunk ismert legrégebbi szerzők, ókori, kora középkori teoretikusok, bölcselők mélyen megvetették mindazon „gyakorlati zenei szakembereket”, akik e lényegre irányuló tudás és belátás hiányában fogtak hozzá a zene műveléséhez. Szent Ágoston például a már-már megalázó színész megjelöléssel illette őket, ami ekkor, ebben az összefüggésben az énekes, hangszeres zenész és színész gyűjtőfogalmaként volt használatos (vagyis mindazok beleértendők e kifejezésbe, akik a késő ókori elvárásrendszer szerint nem értenek a zenéhez). Maguk a zenealkotók – csak hogy a régi korok szokásrendszerén belül értelmezhetetlen zeneszerző szót mellőzzem – sem kerülhették el a megbélyegzést, amennyiben a zene belső működési mechanizmusaiba való belátásukat, beavatottságukat és ebből következően felhatalmazottságukat ne igazolták volna valahogyan, leginkább zeneteoretikai traktátusok írásával. A zenét létrehozó, éltető és izzásban tartó erőt oly nagy tisztelettel szemlélték és egyszersmind oly veszélyesnek tartották, hogy számukra erkölcsi és etikai vétségnek számított, ha valaki elegendő tudás nélkül vette használatába. Nem túlzás úgy fogalmazni, hogy a zene tanulmányozása az Istenfélelemre adott egyfajta válasznak is volt tekinthető. Az Isten megismerésére teremtményei által nyílhat mód. Mivel Ő maga nem megnyilvánult és ilyen módon nem megragadható, teremtői megnyilatkozásaiban kell Őt szemlélni. Ahogy a régiek tartották: az Isten első és elsődleges megnyilatkozása a szám, a szám hangzó manifesztációja pedig a zene. A megszólaló zene által az Isten teremtői számait halljuk megcsendülni; hogyan is volna jogunk fizikailag is megszólaló zenei hangot generálni addig, amíg ennek a misztériumnak mély, transzcendens tudását nem szereztük meg?
A teljes írás letöltése
design:
