A zene három természete – V. fejezet

2024-04-05

A zene három korszaka

 

Részlet a V. fejezetből:

 

Mindenképpen tisztáznunk kell ugyanakkor a 12-13. század fordulóján bekövetkezett változás zenei szempontjait, köztudott ugyanis, hogy a szóban forgó korszak mind a művészet, mind a tudomány területén, de még erőteljesebben a vallástörténetben igen feltűnő jelenségeket produkált. Nem valószínű, hogy érintetlenül hagyná a zenét az emberi önkép megváltozásának olyan elementáris erőhatása, mely a kereszténység történetének egyik legjelentősebb szerzetesrendjét hívja életre. Assisi Szent Ferenc életének, működésének, gondolatainak és hatásának elemzésére érdemes volna figyelmet fordítanunk, ha e tanulmány keretei ezt megengednénk, itt azonban a zenére kell koncentrálnunk, annak is egyetlen aspektusára, nevezetesen idődimenzióira. Mivel ugyanis a zene időbeli művészet, illetve – hogy a túlzottan közhelyes megfogalmazásokat elkerülhessük – az idő művészete, fontos kihangsúlyoznunk, hogy az említett két évszázadban az ember időhöz való viszonya alakul át alapvetően, az idő, mint mérhető és végtelen, vagy legalábbis beláthatatlan hosszúságú folyamat tudatosítása válik erősebbé a szellem közvetlen, pillanat- és kegyelemszerű beavatkozásainál, az isteni gondviselés kiszámíthatatlan és váratlan megnyilvánulásainál; a mechanikus óra elterjedésének és a menzurális notáció átalakulásának időszaka ez. Első pillantásra jelentéktelen zeneelméleti apróságnak tűnhet a menzurális notáció ez idő tájt bevezetett újdonságainak egyik pontja, nevezetesen a legkisebb ritmusérték, a minima jelentőségének felértékelődése. Johannes de Muris, francia matematikus, csillagász, zeneteoretikus a Notitia artis musicae című 1321-ben befejezett zeneelméleti traktátusában a hanghosszúságok számszerű értékeit a 3-as és a 9-es számmal végzett szorzások és hatványozások alapján magyarázza. A minima számban kifejeződő értéke az 1, amely 3-mal szorozva perfekt, vagyis tökéletes semibrevis-t eredményez, ez ugyancsak 3-mal szorozva perfekt brevis-t, ami egyenértékű 9 minimával és így tovább, míg végül a leghosszabb érték, a maxima 81 minimával lesz egyenlő. A megfogalmazásból és a képi illusztrációkból egyaránt kitűnik, hogy a hanghosszúságok mérésének alapegysége Muris szerint a legkisebb érték, a minima, melynek felszorzásából, multiplikációjából jönnek létre a hosszabb ritmusértékek. Korábban az egyik legnagyobb érték, a longa felosztása, „darabokra törése” útján képződtek ugyanezek (ekkor a minima még nem volt bevezetve a kottaírás gyakorlatába). A legnagyobb egység darabokra törésének (latin zenetudományi terminológiával: cantus fractus) erős teológiai felhangja volt, az Egyetlen Isten megtört kenyér formájában adja Önmagát az embernek falatonként (miközben a falatok mindegyike paradox módon az Egész). A minima, mint atomi egység jelentőségének növekedésével e teológiai üzenet ereje nyilvánvalóan csökken, vagy legalábbis másodlagos jelentségűvé válik. Nem csoda, hogy Muris és kortársainak – többek közt Philippe de Vitry-nek – újítási kiváltják az idősebb zeneteoretikusok rosszallását, nem ritkán dühödt szemrehányását: a maxmimát, vagy akár a longát – mely érték tökéletes (perfekt) mivoltában a 3-as szám manifesztációja – 81 minimával fejezni ki, mi több, a minimából eredeztetni a konzervatívok szemében egyenértékű a blaszfémiával. Ahogyan az idő mérésének az alapegysége a másodperc, ugyanúgy válik a 14. század elején a zenei idő alapmértékegységévé a minima. Nem lényegtelen ismét hangsúlyozni, hogy a menzurális notáció 13-14. század fordulóján tapasztalható változása időben egybeesik a mechanikus órák, és toronyórák elterjedésével.
[…]
A 16. század maga a szellemiből a lelki korszakba történő áttűnés időszaka. Mint ilyen, szükségszerű, hogy a szóban forgó néhány évtized a lelki tényezők egyre több, jelentősebb és erőteljesebb feltűnését produkálja; ahogyan bő két évszázaddal korábban már a ráció jelentőségének felértékelődésében is láthattunk erre példát. Ha az énkép szellemiből lelkivé válik, az önszemlélet irányultsága a szellemtől elfordulva a lélek felé közelít, ez egyszersmind elmozdulást eredményez a tudatban az egységtől a sokaság, az általánostól a különbözőség, az univerzálistól a partikuláris felé. Egyfajta árulkodó tünetként felértékelődik az a tényező, melyet elterjedt, bár némileg félreérthető kifejezéssel egyéniségnek szoktunk hívni. Az individuus, -a, -um melléknév oszthatatlant jelent. Itt ugyanakkor fel kell tenni a kérdést, hogy mi az, ami oszthatatlan. Az ember egységes lehet ugyanis abból a szempontból, hogy noha látszólag számos összetevő alkotja, ezek az összetevők nem képesek egymástól elkülönülten működni, nem képesek önnön létezésüknek saját erejükből értelmet adni, létük értelme kizárólag egyszerre jelenvalóságuk által ragyog fel; itt a trichotómia „részeire” is gondolva felidézhető az a közkeletű hasonlat, mely szerint a húrt annak bármely részén – hogy a háromtagú rendszerekhez hűségesek maradjunk: bármely harmadán – pendítjük meg, mindenképpen rezgésbe jön az egész húr (miközben természetesen más-más hangszínt produkál annak függvényében, hogy hol történik a pendítés). Az ember tehát lényegileg oszthatatlan lehet ebből a szempontból, vagyis a differenciáltság látszata ellenére. De oszthatatlan lehet úgy is, mint legkisebb összetevő, mint atom, mint egy a sok között, por a sivatagban, csepp a tengerben; egyén a tömegben. Olyan kicsiny (jelentéktelen?), hogy tovább már nem osztható. A kérdés helyesen feltéve tehát úgy hangzik, hogy az ember mint legnagyobb, vagy mint legkisebb oszthatatlan, mint universalis, vagy mint partialis felbonthatatlan. Vajon az ember imago mundi, imago Dei, microcosmos, microtheos, aki Isten képére és hasonlatosságára teremtetett és létének voltaképpen nincs is más küldetése, mit univerzális lényének minél teljesebb kibontakoztatása, vagy – ezzel diametriális ellentétben – egy a sok közül, atom, alapegység, alkotóelem, melynek megsokszorozásából jön létre az emberiség? A menzurális notáció fogalomrendszerét alkalmazva: az ember longa, vagy minima?

 

A teljes írás letöltése

design: