Vissza

Meghalt Félegyházi Károly, zongoraművész, legjobb barátom

2017-11-01

Nem gyászolni akarok. Írásom nem is emlékezés, pláne „megemlékezés” a szó hagyományos értelmében, és az ilyenkor szokásos közhelyeket is igyekszem kerülni. Emlékeket természetesen megidézek, de ez inkább csak eszköz lesz egy egészen más jellegű cél eléréséhez. A mai szemléletmód számára idegen, de legalábbis nem szokványos egy emberi életet művészi alkotásnak tekinteni és akként kezelni, aminek az is lehet az oka, hogy az életek nagy része – bár e lehetőség minden bizonnyal mindenki számára nyitott – nem válik műalkotássá. Azon ritka kivételek esetében, ahol azzá válik (vált), magát a bejárt életutat célszerű egészében szemlélni, a kezdetét és a végét, az erényeit és a gyarlóságait, a megnyert és az elveszített csatáit pusztán látszólagos ellentétekként, valami nehezen megfogalmazható, magasabb rendű cél felé vezető út kihagyhatatlan állomásaiként felfogni. Csupán egy ilyen életet szeretnék bemutatni. Könnyen lehet, hogy az olvasó (a műalkotás befogadója) nem minden részletével tud majd azonosulni, maga a mű egésze azonban olyan ritka kisugárzó erővel rendelkezik, amiről minél többeknek tudomást kell szerezniük.

 

Az életet, annak minden mozzanatát, egészen a legapróbb döntésekig olyan komolyan vette, amit földi halandó aligha bírhat ki. Mikor e világba megérkezett, gyenge, törékeny, sérülékeny porhüvelyt kapott, mely az önelemzések, önvádak által rápakolt terhek alatt összeroppant. Olyan mérlegen mérte saját tetteit – és gondolatait is – amelynek serpenyője a legkisebb hibák alatt is hangosan ütődött a talapzathoz. A tökéletességet tartotta szeme előtt és a tökéletességhez képest ő mindig csak tökéletlen maradhatott. A biztos csatavesztések önként vállalat sorozatát élete. De azt mondta, hogy más cél elérésére nem érdemes törekedni és ebben – lássuk be – van igazsága. Egy esélytelen harcnak ugrott neki teljes erejéből. Ez adja életének egyik hallatlanul nagy értékét. Egy valamire nem volt képes, megélni az élet könnyűségét, mert hogy az élet súlyosságát kristálytisztán látta. (Tisztában vagyok vele, hogy ilyet leírni nem veszélytelen, hiszen az e két véglet közötti ingadozás manapság sokkal inkább az élet könnyűsége felé szokott visszavonhatatlanul kilengeni.)

 
Változatos tartózkodási helyszínei és élethelyzetei miatt rendkívüli mennyiségű és minőségű tapasztalat birtokába jutott és e tapasztalatok nagy része – elemző észjárásából kifolyólag – tudássá kristályosodott. Melyikünk kerül birtokába ennyi tapasztalatnak, élménynek? Ki az, aki éveken át részesül saját állatai születésének csodájában és elhullásaiknak tragédiájában?

 

IMG_1070

 

Ő körül volt véve állatokkal, akiket a magyar nyelv jószágnak nevez. A jószág: jóság. Körül volt véve jósággal. Tanulni akart tőlük és tanult is. Egyben megtapasztalta azt, amit a legtöbben csak környezetismeretből tudunk, hogy az ember a magasabb tudati nívó, a háziállat nem önként vált szolgánkká, kiszolgálónkká. De érezte ennek a felelősségét is – a külső szemlélő számára néha túlzottan is. Ha elpusztult egy állata, magát okolta: rosszul etettem, rosszul tartottam. Egyszer a kutyái halálra kínozták egy mangalica malacát. Önmagát vádolta: „én vagyok a kutyák gazdája, nem?”

 

IMG_1038

 

Hogy a nyomasztó gondolatok, feloldásra váró feszültségek elől menekült volna a tanyára? Nem gondolom. Pontosan tudta, hogy a gondolatok (a „gondolat” a „gond” szótőből ered) oda is elkísérik. Az biztos, hogy a tanyán volt ideje töprengeni és remélte, hogy a természet valami titokzatos erő formájában megadja a segítséget küzdelmeihez. A természet adott is, amennyit adhatott és ő elfogadta azt az utolsó cseppig. Minden nap hajnalban kelt és befogadta a felkelő nap első sugarait, vagyis éltető-növesztő-sarjasztó energiáit. Idén májusban ezt a képet küldte nekem, hajnali 5-kor készült:

 

sdr

 

Ez a látvány az övé volt minden napsütéses reggelen. Lénárd Sándor jut eszembe: „Jó helyen vagyok, mert bőven jut abból a jóból, amit az ipar nem termel, hanem pusztít: a csendből […] Felhőm is van bőven, nem panaszkodhatom. Tudom, sokan vannak, akiknek nem jut. Szobában dolgoznak, termekbe vannak csukva, a haladás barlanglakót csinált az emberiség úgynevezett boldogabb feléből.” Neki volt csillagos ege, volt levegője, de voltak ritka madarai is. Például a tanya kiszáradt fájának egyik égbe meredő ágán láttam életemben először (és azóta egyelőre sajnos utoljára) szalakótát. Ő majd’ mindennap látta. Azt mondta: „ott szeret üldögélni”. A darvak minden évben kétszer húztak el a feje felett. Látott szántást ló-vontatta ekével – a saját kertjében! (Én is láttam, ugyanis az eseményről videó felvételt készített és elküldte nekem.) Mindez önmagában még nem is volna egyedülálló, ha e természeti csodákban, de éppúgy az állatok ellésében, a kecskesajt készítésében, a kutyák hűségében ne magasabb rendű valóságok szimbólumait látta volna. Nem lehetett vele fölösleges dolgokról beszélni. Vagy ha igen, akkor minden kis „lényegtelen apróság” mögött az univerzális távlatokat kerestük.

 
A természettől valóban sok erőt begyűjtött, szellemieket és fizikaiakat egyaránt. Azt írtam, gyenge fizikummal rendelkezett? Amikor a tanyáján voltam segédkezni az ólak takarításánál, meg egyéb munkákban, ő volt az, aki az 50 kilós terményes zsákot meg bírta emelni, nem én. Ő volt az, aki faaprításkor eltalálta a tuskó közepét, nem én. (Sérült kezemet is ő kezelte le sóval és remekül szórakozott azon, hogy fájdalmamban körbeugráltam a tanyát.) Egyszer jelen voltam, amikor kiengedi a mangalicáit, hogy szabadon kószálhassanak a tanyán. Gyerekeimet – merthogy féltek a malacoktól – felültette az ól tetejére. A disznók egy darabig járkáltak szerte a tanyán, majd Karcsi egyszerűen akarta, hogy visszatérjenek az ólba – tehát nem füttyentett, nem kiáltott, hanem pusztán csak akarta – és az állatok már fordultak is be a kapun. Másik alkalommal kocsival vittem őt, valahol a dorogi dombvidéken jártunk, amikor megláttunk egy méretes szürke marha csordát. A tehenek az autóút szélén álltak, fél lábbal szinte az úton. Megálltunk, Karcsi letekerte az ablakot az anyósülésnél, majd kiszólt az állatoknak: „Csókolom! Vissza kéne menni!” A tehenek erre megfordultak – mind a háromszázan – és visszaballagtak a legelőre. Aki valamennyire olvasott a keleti gyakorlatok, különösen a jóga autentikus irodalmában, az tudja, hogy az önmegismerés útján a fejlődés egy bizonyos lépcsőfokán már túljutott egyén felé az állatok különös szeretettel, odaadással és engedelmességgel fordulnak. Nem tudom megállni, hogy Assisi Szent Ferenc nevét itt – különösebb kommentár nélkül – leírjam.

 
Sokat gondolkodom azon, hogy a külső szemlélő számára rövidnek tűnő életében mennyivel több volt a tartalom, mint sokak lényegesen több évtizedet megért ideje alatt. Egyszer említettem neki, hogy a 20. század folyamán milyen nagy mértékben nőtt az átlagéletkor. Amire csak ennyit mondott: „És?” Nem tudom elképzelni, hogy az a mérhetetlenül sok tapasztalat, gondolat, felismerés, élmény, levont tanulság, mely átlagon felül gazdag és színes élete során a birtokába került értelmetlen erőfeszítés eredménye volna, de azt, amit e felhalmozott tudás további sorsáról gondolok nyilvánvalóan ezen a felületen nem írhatom le.

 

A zeneszerzésem kapcsán ismerkedtünk meg 2006-ban. Zongoristát keresetem egy ensemble-darabomhoz. Több zongorista visszaadta a kottát már a darab nehézségére hivatkozva. Végül Karcsi – váratlanul – elvállalta. A próbák során-után sokat beszélgettünk és hamar kiderült, hogy egy rugóra jár az agyunk. Hamarosan zongoradarabokat rendelt tőlem, melynek eredménye egy rendkívül hosszú időtartamú – egyébként éveken át íródó – variáció-sorozat lett. A sorozat jó néhány tételét eljátszotta koncerten, néhányat többször is. Sok évig egyetlen előadója volt zongoradarabjaimnak; talán azért is, mert ezek embert próbálóan nehéz darabok voltak. Mondani sem kell, a zenében is ugyanazon a mérlegen mérte magát, mint minden más dologban. A tökéleteshez képest itt is alul kellett maradjon, ami sokak számára természetes, neki nyomasztó volt. Nemegyszer fordult elő, hogy a közelgő koncert előtt úgy három héttel lendült a keze a telefon felé, hogy felhívjon: „nem megy”, „nem vagyok rá képes”. Aztán mindig visszahúzta a kezét és megcsinálta; és a koncerten csodákat művelt. Álljon itt erre egy példa, a zongoraversenyem első tétele 2014-ből:

 

Sándor László: Zongoraverseny, I. tétel. Szólista: Félegyházi Károly – 2014. április 30. Zeneakadémia Nagyterem (9:48)

 

 

2011 őszén készült róla egy portréfilm a Valaki című sorozatban. A műsor időtartama körülbelül 30 perc, érdemes végignézni. Én az epizód elejére hívnám fel a figyelmet, ahol Haydn-t játszik. Az a mérhetetlen komolyság, ami az arcán ül most már, a végkifejlet ismeretében szinte félelmetes. Ha valakire ezzel a tekintettel néznek, az illető biztosan képtelen volna hazudni. Ő önmagára tekintett így, ennek ellenére mindig állította, hogy számtalan önhazugság, önbecsapás ellen küzd. Melyikünk nem? Csak az a kérdés, hogy a küzdelembe mennyi erőnket vetjük be. Ő mindig a teljes hadtestet küldte harcba.

 

Valaki – Félegyházi Károly 2011

 

Ő készített fel engem a zongora felvételimre, ezért mint tanárt is megtapasztalhattam. A tanítványai esetében más mérleget alkalmazott, mint önmagával szemben, de ez a legkevésbé sem jelenti azt, hogy igénytelen lett volna. Egyszerűen csak nem várt el a növendékeitől olyasmit, amit ne tudtak volna megvalósítani. A zenébe rendkívüli mélységekig belelátott és meg volt a képessége ahhoz, hogy elénk is tárja e mélységeket. Amikor a Danubia Zenekar számára kamara koncerteket szerveztem, felkértem Kareszt, hogy az egyik ilyen hangversenyen negyedmagával adja elő Bartók kétzongorás szonátáját. Az előadótársak Lajkó István, Schlanger Tamás és Tömösközi László voltak. A próbák irányítása az ő szerepe lett anélkül, hogy ezt bármi egyeztetés, vagy megegyezés előzte volna meg. Egyszerűen idejekorán kiderült, hogy ő birtokolja legjobban a zenei szövetet és szavakba is tudja önteni mindazt, amit hall, lát, gondol. A többiek a legkevésbé sem bánták ezt, nem érezték, hogy az ő művészi szabadságuk csorbát szenvedett volna és engedték magukat irányíttatni Karcsi által. A próbák jó hangulatban teltek, erről meggyőződhettem magam is, ott voltam némelyiken. A koncert pedig rendkívüli sikert aratott az egyébként túlnyomóan laikus közönségnél. A darab harmadik tételét idézem:

 

Bartók: Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre, III. tétel. Előadják: Félegyházi Károly, Lajkó István, Schlanger Tamás és Tömösközi László. 2009. április 20. Óbudai Társaskör (6:37)

 

 

Fiatalkora óta gyötörték emésztési gondok. Emésztette magát sok mindenért, sok apróságért is. Ugyanakkor nem tudott megemészteni régmúlt traumákat, önvádakat. Sokféle lehetséges megoldással próbálkozott, főként az étrendjén igyekezett újra meg újra változtatni, de hosszú távon ezek nem segítettek. Amikor időnként – hosszú csendes időszakokat követően – felhívtam (ha egyáltalán sikerült elérnem) rendszerint kisebb-nagyobb betegségeiről számolt be, vagy benne volt éppen egyben, vagy nemrég lábalt ki belőle. Sokat volt beteg és ő ezeket mindig jelnek vette, de nem mindig tudta e jeleket értelmezni. Egyszer – mikor már több műtéten túl volt – segítettem neki egy gyógyszerhez hozzájutni. Egyenesen a forgalmazóhoz mentünk. Idős, ősz hajú, komoly tekintetű úriember volt, akivel hármasban hosszan beszélgettünk. Egy ponton váratlanul megkérdezte tőlem: „Fiatalember, hallotta valaha is a barátját kiabálni?” Fejemet csóváltam, mire ezt mondta Karcsinak: „Ha van a tanyáján kút, akkor minden nap menjen oda a kúthoz, és teli torokból ordítson bele valamit!” Nem tudom, hogy Karcsi végrehajtotta-e a tanácsot és tanúk sem nagyon lehetnek, mivel a legközelebbi szomszédja is több száz méterre lakott.

 
Voltak mellette segítők, tanácsadók, tanárok, mesterek. A Mesternek azonban Jézust tekintette és igyekezett megfejteni, meghallani amit a Mester kifejezetten az ő számára üzen. A „hangokat” nem kívülről, hanem belülről várta. Annak, hogy az ebben az értelemben vett tanítványságot ilyen sajátos külső keretek között élte meg, egyszerűen az volt az oka, hogy nem elégedett meg a bizonyos helyzetekben rutinszerűen a polcról leemelt előrecsomagolt válaszokkal. A mennyei „társaságban” otthonosan mozgott. Idén tavasszal, amikor egy alkalommal nálam járt, Szűz Máriáról beszélgettünk hosszasan és teljes egyetértésben. A leveleit többnyire e szavakkal zárta: „Deo gratias”.

 
Utolsó koncertjén Dextera Dei fecit virtutem című zongoradarabom részleteit játszotta a Márványteremben. Azért csak részleteit, mert fizikai ereje nem tette lehetővé az egész darab megtanulását. (Ezt a koncertet is le akarta mondani – ezt sem mondta le.) Saját bevallása szerint teljesen izgalom nélkül ült ki és játszott élő egyenes adásban. Aki nem tudott betegségéről, nem vett észre semmit. Egy részletet idézek a részletből:

 

Sándor László: Dextera Dei fecit virtutem 2. Félegyházi Károly előadásában – 2017. május 24. Magyar Rádió Márványterem (2:25)

 

 

Az önmagam-keresésnek e könyörtelensége életveszélyes, ezt tudta jól. Megjegyzem, mindannyian tudjuk, legtöbben éppen ezért nem lépünk rá erre az útra. Az őshagyomány terminológiája ezt a magatartást találóan a harcos bátorságához hasonlítja. A cél pedig nem a győzelem, hanem a harc maga. Valójában nincs is cél, csak úton járás van. Ezért nem győzöm hangsúlyozni a végkifejlet vereség-jellegének látszólagosságát. Három héttel halála előtt hosszan beszélgettünk. Többek közt a következőket mondta: „A kulcsszó a megbocsájtás. De nem elsősorban másoknak – az sem jelentéktelen persze – de sokkal inkább magamnak. Erre most jöttem rá és talán megvalósítanom is sikerült.” Későn jött rá? Nem jöhetett rá előbb. Végig kellett menjen az úton, annak minden próbatételén és szenvedésein ahhoz, hogy ehhez az univerzális felismeréshez eljuthasson. Keresztes Szent János mondatai kell, hogy eszembe jussanak: „Akiket az Úr el akar juttatni erre a fokra, azoknak háromféle kínon kell átmenniük, a szenvedések, a csüggedés, a világ fenyegetései és kísértései kínján.” Valamint ugyancsak tőle ez a versszak:

 

Ó, seb, gyönyörbe forgatsz!
Égetés édessége!
Ó, puha kéz! Ó, érintés, te kedves!
Örök életről hírt adsz,
kárpótolsz mindenért te!
Megölsz, s halállal új életre keltesz.

 
Ezt az esszét nem lehet szavakkal befejezni, ezért zenével zárom. Már jócskán 2017 szeptemberében járt az idő, mikor „gyógyító hatású” zenékért fordult hozzám. Hosszú listát küldtem neki 14-15. századi szerzők neveivel, műcímekkel, linkekkel. Örömmel fogadta a listát és válaszában így fogalmazott: „alámerülök, átmosom, átgőzölöm magam a hangokkal, gyógyulok.” Talán ezt is meghallgatta: Heinrich Isaac: Missa Virgo Prudentissima – Agnus Dei

 

Heinrich Isaac: Missa Virgo Prudentissima – Agnus Dei (4:05)

 


Sándor László • Minden jog fenntartva • 2015

design: Gepárd Web-Art