A zene három természete – III. fejezet
2023-07-17
A szimbólum születése
A zenei természetek testi és lelki ismertetőjegyei könnyen és gond nélkül meghatározhatók és megnevezhetők, ám ez a legkevésbé sincs így a szellemi természet esetében. Kérdés, hogy a zene szellemi természete definiálható-e egyáltalán, sőt nagyon úgy tűnk, hogy a spirituális-pneumatikus természet különös szépsége éppen meghatározhatatlanságában rejlik. Ha magáról a szellemről azt állítottuk, hogy titokzatos és meghatározhatatlan, akkor hogyan állíthatnánk bármi egyebet arról a zenei természetről, mely a szellem közvetlen és zavartalan jelenlétéből forrásozik? „A szellem definiálása, ez maga a szellemtagadás.” – írja Tábor Béla. Jogos felvetés lehet ezen a ponton, hogy amennyiben a szellem „átjár mindent”, elgondolhatók-e egyáltalán olyan zenei természetek, melyekből teljességgel hiányzik a spirituális áthatottság. Mivel ugyanis a lelki és testi természet ismertetőjegyei néven nevezhetők és jól körülírhatók, nagyon úgy tűnik, hogy a zene szellemi természete éppen az, amiből mindezek hiányoznak. Jól tudjuk, hogy a vallások misztikus-spirituális irányzatai a szellemhez minden egyéb külső és járulékos tényező, egyéni vonás, sajátos tulajdonság lebontásával és kiiktatásával igyekeznek eljutni, könnyen lehet tehát, hogy a szellemi természetű zene is a rárakódott testi-lelki komponensek elhagyásával érhető el és érthető meg. Ezen a gondolati szálon haladva az ember nem juthat más megállapításra, mint arra, hogy a szellemi természet a zene eredendő és normális alapállapota, melyhez minden egyéb természet-jelleg utóbb és járulékos módon hozzáadódik.